Póta Gina: A magyar asztalitenisz egyik fényes csillaga

Póta Georgina, a magyar asztalitenisz egyik legkiemelkedőbb alakja, öt éves korában kezdte sportkarrierjét, anyja nyomdokait követve. „Anyukám is pingpongozott az ESMTK-ban, és vitt magával az edzéseire. Amikor öt éves voltam, mondtam, hogy én is szeretném kipróbálni. Így kezdődött az egész” – emlékezett vissza Gina. Az edzéseket kezdetben játékosan fogta fel, de hamar kiderült, hogy komoly tehetség rejlik benne. Hat éves korában átigazolt a Statisztika PSC-be, ahol napi rendszerességgel kezdett edzeni, és az óraszámokat fokozatosan növelték.

„Nem volt kérdés számomra, hogy milyen sportot válasszak, ez teljesen megfelelő volt nekem. Én nem vagyok az a nagy futó meg a kondis lány,” mesélte Gina, kiemelve, hogy mennyire élvezte a játékosságot és változatosságot az asztaliteniszben. Az ifjúsági és felnőtt mezőnyben egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtott, amit első újságcikke is tükrözött: „Az első újságcikkem már 13-14 évesen jelent meg rólam, Szűcs Miki írta, hogy újonc a főtáblán.”

Az évek során számos sikert ért el, beleértve az első BEK győzelmét a Statisztikával és az Európa-bajnoki címet Tóth Krisztinával párosban. „A statisztikában mindig nagyon jó játékosok, külföldi játékosok is voltak, például Boros Tamara és Tóth Kriszti, ők voltak a példaképeim. Nyertünk Eb-t is.” Gina számára az asztalitenisz nem csak egy sport, hanem életforma és mindig egyre jobb akart lenni: „Otthon volt egy kupaszobám. Nem játszószobám volt, hanem kupaszobám és akkor azt rendezgettem.”

Az olimpiai élmények közül a pekingi olimpia különösen kedves számára, ahol Lovas Petrával és Tóth Krisztivel vett részt. „Az olimpia nagy élmény volt. Hatalmas terület, minden újnak számított. Az is furcsa volt, hogy ilyen kisebb versenyek után elmész egy ilyen hatalmas komplexumba.” Gina elismeri, hogy az olimpián való részvétel különösen nehéz egy európai pingpongos számára: „Mindig úgy tartottam, hogy nagyon szép dolog kijutni, de azért az éremesélytől elég messze vagyok. Ismerem a határaimat meg hogy mire vagyok képes és nekem az elérhetetlennek tűnt.”

Gina számára a jövő is tartogat kihívásokat, és nagy célokat tűz ki maga elé. „A 16 közé szívesen bejutnék,” mondta a párizsi olimpiával kapcsolatban, jelezve, hogy reálisan látja esélyeit, de még mindig nagy célokat tűz ki maga elé.

Karrierje során Gina rengeteget fejlődött mind technikailag, mind mentálisan. Az elmúlt évek változásaihoz alkalmazkodva, különböző stílusú ellenfelekkel szemben is sikeresen helytállt. Németországi légióskodása során szerzett tapasztalatok is sokat segítettek: „Nagyon pozitív hatással volt a játékomra, mert megtanultam védő ellen, tollszáras ellen, szemcsés ellen és balkezes ellen játszani. Berlinben rengeteg meccset játszottam különböző stílusú játékosok ellen, míg itthon nem nagyon volt például védő, de szemcsés se nagyon, és nekem ez nagyon sokat dobott a játékomon.”

Póta Gina példája inspiráló lehet minden fiatal sportoló számára. Elkötelezettsége, kitartása és szenvedélye révén vált a magyar asztalitenisz egyik legnagyobb csillagává, aki még mindig újabb és újabb célokat tűz ki maga elé, hogy tovább öregbítse hazája hírnevét.

A teljes interjú alább olvasható:

Bencsik Gergely - Hogyan kezdted el az asztaliteniszt?

Póta Georgina - 5 évesen kezdtem el. Anyukám is pingpongozott az ESMTK-ban, és vitt magával az edzéseire. 5 éves voltam, amikor mondtam, hogy én is szeretném kipróbálni. És akkor nyilván nem napi szinten kezdtem el egyből, csak így ütögettem, meg igazából szórakoztam csak az asztalnál. Majd 6 évesen, mivel látta anyukám is, hogy én is mennyire szeretem ezt a sportágat, ezért komolyabb szintre emeltük. Akkor jöttem át a Statisztika PSC-be és kezdtem el napi szinten az edzéseket, fokozatosan emeltük az óraszámokat. Nem volt kérdés számomra, hogy milyen sportot válasszak, ez teljesen megfelelő volt nekem. Én nem vagyok az a nagy futó meg a kondis lány.

- Ez egy játékos sport. Nem unalmas, mindig más feladatokkal. Lehet meccseket játszani, nagyon élvezetes, egyből megszerettem és benne is ragadtam.

- Nem is próbáltál ki más sportágat előtte? Egyből a pingpong és az is maradt?

- Igen, egyből a pingpong.

- Anyukám vitt úszásra, hogy ne fulladjak bele a tengerbe, hogyha megyünk nyaralni, mert ő nem volt egy nagyon jó úszó, egy kicsit fél a víztől, tehát elvitt úszótáborba vagy ilyen heti rendszerességgel egy pár éven keresztül úszni, de semmi más sportágat nem csináltam. Ez olyan szerintem, hogy aki versenysportoló, annak tényleg nagyon elhivatottnak kell lennie és csak arra az egy sportágra fókuszálnia. Már én is látom így, hogy anyuka vagyok, hogy más gyerekeknél egy kicsi tánc, egy kicsi falmászás…mindenbe belekóstolnak a gyerekek. És szerintem ha magas szinten akarunk valamit csinálni, akkor tényleg egy adott sportágra kell fókuszálni. Persze ilyen kiegészítő sportágnak jó valami mást is csinálni.

- Annyira profin állnak hozzá más országok is, minden sportágban, hogy muszáj azt magas szinten elkezdeni, tehát napi több órában.

- Mi volt a legnagyobb inspirációd a sportágban, amit kaptál?

- Nagyon szerettem meccseket játszani, engem ez motivált.

- Gyakorlatilag az első újságcikkem is már 13-14 évesen jelent meg rólam, a Szűcs Miki (Miklós) írta, hogy újonc a főtáblán. Tehát én már újoncként elindultam a magyar bajnokságon, az újonc, a serdülő, az ifi és a felnőttek közt is. És a felnőttben feljutottam újoncként a főtáblára. Ez nagy szó volt, mert akkor kicsivel több játékos indult, mint most, tízszerese volt a mostani mezőnynek.

- A statisztikában mindig nagyon jó játékosok, külföldi játékosok is voltak, például a Boros Tamara, és ők voltak a példaképeim, illetve a Tóth Kriszti, Bátorfi, s még tudtam is velük egy csapatban játszani, a Csillával nem sokáig, de például Tóth Krisztivel együtt indultam, azért párosban is. Nyertünk Eb-t is.

- Nagyon sok versenyt rendeztek, és nyertem a kupákat, az érmeket, tehát mindig egyre jobb szerettem volna lenni. Ez motivált, gyakorlatilag otthon volt egy kupaszobám, nem játszószobám volt, hanem kupaszobám, és akkor azt rendezgettem.

- Első BEK győzelmedet a Statisztikával szerezted, többek közt Boros Tamarával együtt.

- Igen, csak én azért nem emlékszem konkrétan az eredményekre, mivel akkor csak egy-egy meccsre állítottak be, fejlődés szempontjából, de fixen azért még nem voltam annyira csapattag. Vagyis én nem éreztem még magam annyira jónak, mert tényleg szerencsém volt, hogy elég hamar elkezdett a pályám felfelé ívelni és jöttek az eredmények. Tehát ez is motivált, hogy ne hagyjam abba. Bár egyszer-kétszer azért megtörtént, hogy összecsomagoltam, vagyis csak kétszer kipakoltam a szekrényemet, hogy akkor én hazamegyek, többet nem jövök.

- Mi történt?

- Valamin megsértődtem. Vagy a Fülöp Pista, vagy a Tégla (szerz. Téglás Péter) olyanért szidott le edzésen, amit nem éreztem jogosnak. Akkor még futni kellett a labdáért, mondjuk hogyha Marcsival (szerk. Fazekas Mária) vagy Éllő Viviennel vagy Molnár Zitával edzettem, akkor ugyebár a kicsik azért futottak a labdáért, akkor még nem volt ennyi labda a teremben, mint most. Én pedig akkor nem futottam állítólag a labdáért és én meg nem éreztem ezt jogosnak.

- Általában akkor szoktam kiborulni, ha valamit nem érzek jogosnak, akkor felkapom a vizet. Ez tartott egy napig gyakorlatilag. Komolytalan volt.

- Folytassuk egy kicsit vidámabban. Mi volt a legkedvesebb emléked eddig az asztaliteniszben, asztaliteniszezőként?

- Nyilván a pekingi olimpia, az első olimpia, az nagyon kedves, Lovas Petrával és Tóth Krisztivel jutottunk ki. Jó volt a hangulat is, meg hatalmas terület volt, minden újnak számított. Az is furcsa volt, hogy ilyen kisebb versenyek után elmész egy ilyen hatalmas komplexumba, a falu is, illetve, hogy mekkora volt az étterem része.

- Az olimpia nagy élmény volt.

- A másik amikor a férjem kijött, harmadik lettem világkupán, az a verseny is nagyon jól sikerült. Ott voltunk a Téglás Péterrel és a férjemmel, volt időnk egy kicsit barangolni is Bangkokban. Ez is nagyon jó élmény.

- Az ifi Eb-ket nagyon szerettem. Az Európa Top 12-t imádtam, körmérkőzéseket játszani. Tizenkét játékos indult és akkor mindenki, mindenki ellen, tizenegy meccset játszottam ilyen három nap alatt.

- Most egy kicsit olyan feelingem volt az olimpiai kvalifikáción Szarajevóban, hogy úgy éreztem kezdek belejönni. Mert amikor elkezdem, akkor még egy kicsit ilyen döcögősen indul a dolog, majd egyre jobban játszom és egyre jobban élvezem a játékot.

- Mondtad az első olimpiát, Pekinget, hogy ez egy nagyon jó emlék. Sportolóként elmondható az, hogy ez a csúcs. Hogy érezted magadat?

- Én nem vagyok az a túlpörgős leányzó, ami nagyon megmaradt bennem, hogy Petra nagyon pörgött, ott már le kellett úgymond lőni, mert az első három-négy napban konkrétan azt se tudtam, hova kapkodjam a fejemet, hogy ide menjünk, oda menjünk, nagyon átélte. Én egy kicsit visszafogottabb vagyok, kell pár nap, míg felderítem a terepet, megszokom mi merre, hol van.

- Természetesen nagy élmény volt, de azért azt el kell mondani, hogy magyar pingpongosnak, vagy európai pingpongosnak azért elég nehéz olimpián valami ütőset csinálni, nagy eredményt elérni, főleg az utóbbi olimpiákon.

- Mindig úgy tartottam, hogy nagyon szép dolog kijutni, de azért az éremesélytől elég messze vagyok. Ismerem a határaimat meg hogy mit tudok, mire vagyok képes és nekem az elérhetetlennek tűnt. Ezért én mindig az Eb-kre fókuszáltam és a mostani olimpiát leszámítva azért elég könnyen kijutottam világranglista alapján, mert kb. 20 éves korom óta mindig a 40 és a 60 között mozogtam a világranglistán, tehát nagyon nem volt kérdés sohasem.

- Mit tartasz a legnagyobb sikereidnek eddig az olimpiákon? Kizárólag az olimpiákon?

- Semmit. Mindig valamelyik kínaival játszottam. Ez szerencse kérdése is, hogy kivel kerülsz össze. Én értem, hogy két kínai indulhat, de hogyha pont megkapod azt a kínait, akkor az nem túl szerencsés. Tehát nem értem el így olimpiákon semmit sajnos. Azt sajnáltam nagyon, hogy a Tóth Krisztivel mi nagyon-nagyon jól játszottunk együtt párosban, és akkor behozták az olimpiai számváltozás, amikor mi pont már kezdtünk egyre jobbak lenni, a vb-n is már nyolc közt voltunk. Ott az egy más kérdés lett volna, hogyha nem cserélik ki a párost a csapatra.

- Nézzünk egy kicsit a jövő felé. Ez lesz az ötödik olimpiád. Ami azért nagy szó. Van-e valami célod most Párizsban?

- A 16 közé szívesen bejutnék. Tudom, hogy ez lehet valakinek nem elég nagyratörő cél, de tényleg reálisan szoktam látni a dolgokat és az ázsiaiak nagyon jók pingpongban. Sok függ a sorsolástól.

- Célom, hogy 16 közé bejussak. Azzal elégedett lennék, nagyon örülnék neki.

- Sokat változott a játék az elmúlt években. Ha csak az olimpiai ciklusokat nézzük is. 2008 óta nagyon megváltozott a világ. A saját bőrödön milyen változásokat érzel a játékot illetően?

- Hát én mindent megéltem gyakorlatilag. Nyilván nem mindent, de elég sok mindent. 38-ról 40 mm-es labda lett. Tehát nagyobb lett a labda, akkor a ragasztás. Régen minden meccs előtt ragasztottunk egy órát az öltözőben, tehát volt 4-5 meccsem, akkor négyszer-ötször be kellett ragasztani az ütőmet. Nagyon sok változás történt.

- Nyilván ehhez alkalmazkodni is kellett. Fiatalabb koromban sokat ütöttem, a fonákot is, aztán rájöttem én is, hogy ez is megváltozott. Tehát, hogy ez nem annyira tudatosan, hanem ahogy versenyzel, ez már ilyen tudat alatt alakult így ki, hogy többet húztam a fonákot, hogy többet variálok, több hosszú szervát szerválok, hogy induljon el a játék hamarabb, mert régen például egyet-kettőt pötyögtem, kiálltam, beütöttem, még ilyen ifi koromban is, és hát amikor így benne vagy a játékban, a versenyzésben, akkor látod, hogy egy-egy védő után azok az elemek már nem működnek ugyanúgy, mint mondjuk pár évvel ezelőtt, és akkor valamit változtatni. De hát ez nem is az edzőkön múlott, hanem tényleg ahogy telik-múlik az idő, észreveszed, mert nyilván mindenki nyerni akar és hát én is gondolkoztam azon, hogy mit lehetne változtatni.

- Egyébként mentálisan is sokat fejlődtél?

- Igen. Ennyi meccs és versenyzéssel a hátam mögött…

- Vannak speciális rituáléid, babonáid a mérkőzések előtt?

- Nincs semmi.

- Semmi?

- Nincs semmi. Én szeretem, hogyha minden ugyanúgy történik. Tehát, hogyha mondjuk az első meccsemet nyerem egy pólóban, akkor én fölmegyek a hotelba, azt kimosom, ha nem száradna meg másnapra, hajszárítóval rásegítek.

- Gyerekkoromban volt egy libám pingpongütővel a nyakában, azt mindig az asztal alá tettem.

- Nyilván 14-15 évesen már kezdett cikis lenni és akkor maradt a kocsiban vagy a szobámban.

- Tényleg mindent próbálok ugyanúgy csinálni, mint ahogy az első meccsem sikeres volt, akkor próbálom azt folytatni, például úgy hajtogatom a törölközőt.

- Ilyen kis apróságok.

- Karriered során idegenlégiósként nagyon sokáig Németországban voltál. Azt az időszakot hogyan jellemeznéd?

- Nagyon pozitív hatással volt a játékomra, mert megtanultam védő ellen, tollszáras ellen, szemcsés ellen és balkezes ellen játszani. Mindenki különböző stílust képvisel, nincs egyforma játékos, és úgy lehet a legtöbbet fejlődni, hogyha különböző stílusú játékosok ellen játszom. Természetesen lehet fiú is, tehát az a legjobb, hogyha ez így mixelve van. A fiúk erősebben, gyorsabban játszanak. A lányok viszont többször átütik, többször tartják az asztalon a labdát. Szerintem a legjobb kombináció, hogyha mind a kettő megvan edzéseken. Berlinben az tetszett, hogy rengeteg meccset játszottam különböző stílusú játékosok ellen, míg itthon nem nagyon volt például védő, de szemcsés se nagyon és nekem ez nagyon sokat dobott a játékomon. Rengeteget fejlődtem a kint töltött idők alatt.

- Az edzőnk, Irina Palin, aki a Statisztikában pingpongozott itt pár évet, még jó sok évvel ezelőtt, ő is védőjátékos volt és meccsek előtt, ha már csak egy negyedórát védett nekem, az is nagyon hasznos volt.

- Meg hát az egész egy nagy váltás volt gyakorlatilag, hogy a Statisztikában játszottam Magyarországon, ugyebár magyar környezetben, magyarul beszéltek hozzám, és utána egyedül voltam kint egy idegen helyen, ahol még a nyelvet sem beszéltem. Előtte is mentem azért versenyre egyedül, de nem hasonlítható össze a kettő. Berlinben hol angolul, hol németül beszéltek hozzám, végigültem vacsorákat, ahol csak németül beszéltek körülöttem. Tehát itt is sokat tanul az ember, nem mindig pozitív persze, de az a része, hogy figyelni kell, "jópofizni"… ahhoz egyáltalán nem volt kedvem. Ez szerintem mentálisan is előre segíti az embert, és nemcsak a jó dolgokból lehet sokat tanulni, hanem esetleg, ha van valami rossz, akkor azt is az előnyünkre tudjuk fordítani. De összességében most ezt nem azért mondtam, mert rossz volt. Nagyon-nagyon jó volt, ezért voltam 11 évet, mert összességében jól éreztem magam, csak nyilván volt olyan, hogy kint voltam két hetet és a négy fal közt a szobában nézegettem a plafont. De nem azért mentem ki, hogy lógassam a lábam, hanem pénzt keressek és nagyon sokat fejlődjek. Tudtam, hogy jó helyre fogok kerülni. Magyarországon már nem tudtam volna továbblépni fejlődés szempontjából.

- Később játszottál Spanyolországban is.

- Azt hagyjuk, a spanyolra egy meccsre mentem ki, teniszkönyököm is volt akkoriban és az a szülés után történt.

- Mi a helyzet Görögországgal? Ott is megfordultál.

- Igen-igen, az Olympiacos csapatánál játszottam. Lehet, hogy jövőre is még maradni fogok pár meccs erejéig.

- Milyen a görög bajnokság?

- Szeretem, mert nem annyira nehéz. Van pár csapat, aki jó, és egy hétvégén kettő vagy három meccs lemegy, így szombat, vasárnap. Tehát, ha kiutazok, akkor nem egy meccsért ülök fel a repülőre. Sajnos nem sok ilyen liga van. Minden játékos ezt keresi, hogy hol lehetne, ahol még normális pénzt is lehet keresni, és tényleg nem csak egy meccsért utazol napokat. Ilyen szempontból nagyon ideális. Aranyosak, kedvesek, elvisznek mindig csapatétkezésre…

- Azért is szeretem, mert nagyon lazák. Amúgy is szeretem Görögországot, a görög embereket, és nem összehasonlítható Németországgal. Németországban én azt szerettem, hogy ott rend van. Ha nem nyertél, leszidtak. Olyan németes, de én ezt is szeretem, meg amúgy a német nyelvet is kedvelem, ilyen erőteljes, ugyanakkor szeretem még Görögországit is, ahol lazábbak. Elég jól alkalmazkodom és mindennek próbálom a jó oldalát nézni. Egyébként szerintem mixelve lenne a legjobb, hogy legyenek elvárások, de azért, amikor lehet, tudjunk komolytalanok is lenni és viccesek is.

- Hosszú idő után kerültél ismét haza. Hogyan kerültél Berlinből Budaörsre?

- Azért is szerettem volna hazajönni, mert amikor terhes lettem, nem lett volna megoldható, hogy utazgassak… legalábbis szerintem.

- Plusz nem akartam az első évben a gyerekemet, tehát egy éves koráig elhagyni az országot sem, így nagyon örültem, hogy a Budaörs megkeresett és gyakorlatilag még terhes voltam, amikor aláírtuk a szerződést.

- Nekem ez egy nagyon jó érzés volt, hogy megbíztak bennem, hogy én vissza tudok jönni, meg tudom csinálni, mert ugyebár erre garancia nem volt, hogy hogy fogok játszani, mekkora leszek, hány plusz kilóval jövök vissza… Tehát nekik is meg kellett szavazniuk a bizalmat felém. De örülök neki, mert jól érzem magam és Gergő (szerk. Somlyó Gergely) is mindenben támogat.

- Mi volt a legnehezebb döntés, amit a karriered során meghoztál?

- Nem volt. Komolyan.

- Semmi ilyen?

- Nem, nem volt. Valahogy az utam során mindig olyan helyzeteket sodort elém az élet, hogy egyértelmű volt mit tegyek. Például amikor váltottam a Statisztika és Berlin között.  Bár nem szeretek ugrálni csapatok között, szeretem a jól bevált megszokottat.

- A gyerekvállalás volt a legnagyobb döntés az életemben, mert szerettem volna, de mindig sajnos toltam egy évvel. Most azt nem tudom, hogy ez így jól alakult-e, vagy jobb lett volna pár évvel hamarabb és fiatalabban szülni, fiatalabb anyuka lennék… de nem bánok semmit. Játszottam ezt a T2-t Szingapúrban, akkor azért lett eltolva egy évvel, utána az India-liga, megint el lett tolva egy évvel. De tényleg sodort az élet.

- Hogyan egyensúlyozod most a sportolói életedet és a magánéletedet?

- Nehezen. Most az olimpia miatt az elmúlt fél év kvalifikációs időszaka nagyon kemény volt, aztán a finishez érve az olimpiai felkészülés, az azzal járó felhajtások miatt is. Az Olimpiát, a versenyt viszont várom.

- Norbi, a férjem nagyon-nagyon sokat segített, édesanyám is, és akkor így tudtuk összehozni a rendet.

- Inkább az volt a sok, hogy hosszúak már a versenyek, ez a WTT, már nem az a rendszer van, mint régen, hogy két-három napos volt a verseny, hanem például Szingapúrra is kimentem a Grand Smash-re, hogy jó, akkor kint vagyok 6 napot maximum… aztán lett belőle 10 vagy 11, nem is tudom pontosan. Ez napi egy meccs, vagy ha éppen úgy sorsolnak, hogy akkor egy nap szünnap, az nekem a halálom, én szeretek versenyezni, meg ha kinn vagyok, akkor meccsek miatt megyek ki, nem pedig hogy edzek vagy várost nézzek, pláne család mellett. Szeretnék nyilván hazajönni, amikor már kiesek. Nagyon-nagyon el vannak húzva a versenyek, nagyon hosszúak.

- Úgy tudom összeegyeztetni, hogy 3 éves kora óta reggeltől négyig-ötig ott van az oviban a gyerek (ha nincs betegség). Ez egy nagy könnyebbség már, szemben azzal, amikor teljesen otthon maradtam vele egy éves koráig 0-24-ben…ez tényleg nagy előny

- Anyukaként és sportolóként nem mondható el, hogy nagyon sok szabadidővel rendelkezel, de amikor jut egy kis időd magadra, akkor mivel szereted tölteni azt a kis szabadidőt? Vannak-e hobbijaid?

- Bambulok ki a fejemből -nevet- nem, nincsen semmi.

- Soha nem is volt hobbim. Még a szüleimmel anno elmentünk síelni pár napra nagy harc árán, mert a Pista báék (szerk. Fülöp István) sosem engedtek el, mert hogy nehogy eltörjem a lábamat, történjen velem valami baj. Tehát ezt a kb. 4-5 nap Semmering-i síelést kaptam télen, nyáron pedig elmentünk egy hetet nyaralni. De ez az élsport, ez ilyen.

- 20-22 éves koromig egy hét max. 10 nap pihenőm volt egy évben. Edzőtáborok sora, felkészülések, edzések. A sport sok lemondással jár. 

- Soha nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet. Azt tudod esetleg, hogy Párizs után mit fogsz csinálni?

- Nem. Nem szeretném abbahagyni a versenysportot, azt tudom. Tehát, hogy így klubszinten mindenképpen játszom továbbra is azt úgy folytatnám. A válogatottat nem tudom, már azért az elmúlt, tavalyi évben se játszottam, versenyeztem. Az olimpia miatt jöttem vissza januárban. Vagyis egy csoda, hogy sikerült fél év alatt megcsinálnom, megszereznem a kvótát szerintem, hiszen nulla pontról indultam. Sokan írtak is egyébként, a portugál srác is, hogy ez mekkora dolog.

- Ki volt a portugál játékos?

- Tiago Apolónia

- Meg Szarajevóban egyébként, a Ni Xilian küldött nekem egy elég hosszú üzenetet, meg nagyon sokan, az olaszok is… meg ölelgettek, mert én azért Szarajevóban nagyon magam alatt voltam. Az első két alkalom, amikor megszerezhettem volna a kvótát, akkor nagyon messze voltam tőle. Megvertek, meg éreztem is, hogy ez a stílus nekem túl gyors. Örültem, hogy addig eljutottam, jó meccseket játszottam, de annál a két meccsnél nem volt esélyem. Később Pesotska ellen nyerhettem volna, de ott már a tizedik meccsemen olyan fáradt voltam, hogy azt hittem összesek. Azt sajnáltam, hogy 0-3-ról följöttem és nem sikerült nyernem. Ha kikapok 4-0-ra, akkor ez van, jól megvertek. De így fájó volt, hogy még visszaküzdöttem magam 3-3-ra, és akkor úgy ment el a döntő szett.

- Visszatérve kicsit, mit tervezel az olimpia után?

- Nem tudom még pontosan, pihenni egyet, az biztos. Két hetet, de utána menni kell. Lehet, hogy Lengyelországban és Görögországban is játszom majd.

- A görög is körülbelül két-három hétvége és elvileg a lengyel is négy-öt (maximum öt) hétvége. Tehát nem olyan sok elfoglaltság, meg lengyelben is egy vagy két meccset tesznek egy hétvégére. Azért is tetszett ez a lengyel liga, mert megoldható a cserelehetőség, ide-oda tologatás. A mai világban már nagyon nehéz nem cserélni a dátumokat, mert a WTT is nagyon össze-vissza teszi a versenyeket, nehéz alkalmazkodni.

- Nyilván én már nem olyan szinten jövök-megyek - most leszámítva ezt az elmúlt félévet -, de aki fiatal és sokat szeretne menni versenyre, azoknak nagyon nehéz a klubban is megmaradni és összeegyeztetni a kettőt.

- Azt tudod-e, hogy amikor végleg leteszed az ütőt (reméljük még nem mostanában), akkor mit szeretnél csinálni? Maradsz a sportágban, vagy eltávolodsz tőle? Vannak elképzeléseid erről?

- Sokat gondolkozom ezen… Az IBS-en pénzügy szakon végeztem. Valljuk be, 20 év után engem ebben a szakmában senki nem fog alkalmazni. Most már 40 éves leszek. Mint mondtam az elején is, a realitás talaján maradok mindig. Itt vagy a szakmában marad az ember, vagy nulláról vagy ha szerencsém van, akkor esetleg a nevem miatt fölvesznek valahova, de én lehet, hogy ilyen múlttal nem kezdenék el egy teljesen más szakmát, amihez mondjuk nem értek... teljesen a nulláról. Tehát valószínűleg azért a pingpong körül fogok maradni. De azt nem tudom még hogy mit pontosan milyen formában.

- Tényleg annyit tudok, hogy most azért egész jól megy a játék. Egy jó pár évig még szeretnék klubszinten játszani, utána pedig majd elválik. Nem stresszelek, nem vagyok nagyon stresszelős. Nyilván jó lenne tudni, de eddig is valahogy alakult az életem. Most is bízom benne, hogy majd dob nekem valami lehetőséget.

- Azoknak a fiataloknak, akik a nyomdokaiba szeretnének lépni, azoknak mit üzensz?

- Ez egy jó kérdés. A kitartás nagyon-nagyon fontos. Az elhivatottság. Az egész élet a küzdésről szól, és ugyanez igaz a versenysportra is. Sosem szabad feladni, megtörni, és természetesen azért élvezni kell minden egyes percét. Tehát, hogy ezt a balanszot megtalálni, mert anélkül nem lehet sokáig csinálni. Ha nem élvezed és szereted, imádod a sportot, amit csinálsz, a pingpongot, vagy bármilyen más sportot, akkor bele lehet unni, bele lehet fásulni. Szóval ez a kettő szerintem, ami nagyon fontos.

- Köszönöm szépen! Sok sikert kívánok az olimpiára és az elkövetkezendő időszakra!

- Én is köszönöm a lehetőséget!

MOATSZ /Filipowicz Vanda & Bencsik Gergely/