„Öregszünk, de törekszünk!”
A világjárvány sem vette el a versenyzéstől a veterán korosztályok kedvét. A Földy László Emlékversenyre 112 fő nevezett.
Az idősebb asztaliteniszezők körében továbbra is nagy igény mutatkozik a versenyzésre, és mivel a többségük rendelkezik az induláshoz szükséges oltási igazolvánnyal (vagy negatív PCR-teszttel), ez a résztvevők számán is megmutatkozik. A 40-49 évesektől a 80 éven felüliekig széles volt a korosztályok palettája, először a párosok küzdelmeit rendezték meg, aztán jöhettek az egyéni számok.
A mezőny mérete mellett a minőségére sem lehetett panasz, elindult például a legutóbbi idényben még az Extraligában játszó Varga Sándor is.
„A mi korosztályunkból, az 50-55 évesekből rengeteg olyan játékos elindul, akikkel fiatalabb korunkban is együtt versenyeztük – mondta a jelenleg az osztrák harmadosztályban légióskodó Varga Sándor. – Ilyenkor nagyon jó visszaemlékezni a régi időkre, ami nagyon tetszik nekem, ezért jövök mindig az ilyen versenyekre. A nagyobb tornákon mindig cirkusz van, vitatkoznak egymással a játékosok, itt viszont sosincs, béke és nyugalom van, szereti egymást mindenki.”
A régi nagyok közül találkoztunk Faházi Jánossal is, ám csak utcai ruhában. Világbajnoki bronzérmesünk néhány bemutatón még ütőt ragad, a veterán ranglistaversenyeken viszont már nem indul, mivel öt évvel ezelőtt részleges izomszakadást szenvedett, ami elsősorban a tenyeres ütésben hátráltatja.
Lelkes csapattal érkeztek ugyanakkor a Kecskemét és Cegléd között található Csemőről, ahol pezsgő pingpongélet folyik.
„Most öten jöttük Csemőről, de kilenc-tíz játékos is szerepel a csapatainkban. NB III-as és megyei csapatunk is van, a polgármesterünk lelkes támogatója kicsiny klubunknak, hamarosan új csarnokunk is épül” – mutatta be röviden a helyzetüket Palotainé Pozsár Marianna, a Csemői Palotás SE játékosa és ügyintézője.
A sok személyes szál között találtunk egy olyat, amely nagyon erősen kötődik a verseny névadójához.
„Nekem a sógorom volt Földy László, már hatodik éve támogatjuk anyagilag is a róla elnevezett emlékversenyt – kezdte Szalai István, a Postás SE játékosa. – Az elsőt én nyertem meg, a húgom is itt volt, az ellenfél 9:3-ra vezetett a döntő szettben, és onnan tudtam megnyerni, szóval több okból is emlékezetes számomra. Ha már fiatalabbként nem értem el nagyobb sikereket, veteránként legalább sikeres vagyok. Van egy fénymásoló üzletem, amelynek a kirakata tele van a serlegeimmel. A járókelők azt szokták hinni, hogy egy serlegbolt.”
Érdekes történet Keresztury Gáboré is, aki Szombathelyen gyerekként rengeteg döntőt játszott Dr. Bátorfi István ellen, egyetemistaként azonban abbahagyta az asztaliteniszt, és csak fél évszázad után tért vissza hozzá.
„Én ötven évig amatőr teniszezőként elégítettem ki a mozgásigényemet – mondta a Postás SE másik szenior kiválósága. – Egyszer aztán telefonon felhívott Bátorfi Pista, akinek meg sem ismertem a hangját, és kérdezte, hogy mikor pingpongozunk. Mondtam neki, hogy ütöm sincs, de lehívott a Postásba, ahol már ott vártak Rosta Miklóssal együtt, egy másik régi szombathelyi társunkkal. Úgy voltam vele, hogy ha már lehetőség van egy ilyen csodálatos teremben, régi jó partnerekkel pingpongozni, akkor miért ne? Teniszben már amúgy is elkezdtek sérülések előjönni. Kezelésbe vett egy kiváló edző, aki megtanította nekem a modern technikát, amelyről fogalmam sem volt. Ez hat éve történt, és nagyon boldog vagyok, mert fitten tudom tartani magam, ráadásul három azonos korú, intelligens emberrel szerepelhetek egy csapatban.”
Az említett Dr. Bátorfi István – aki Szalai Istvánnal megnyerte a 75 év felettiek páros versenyét – foglalta össze talán a legjobban a veteránversenyek lényegét:
„Ezek óriási baráti találkozók, nosztalgikus hangulattal, régi kedves ismerősökkel. Felelevenítjük a régi élményeket, és megnézhetjük, hogy hol tartunk fizikálisan, mentálisan. A játék mehetne jobban is, ám a jelszavunk: Öregszünk, de törekszünk!”
