Bátorfi Zoltán 2017-ben a rendkívül sikeres Téglás Pétertől vette át a női válogatott irányítását, jó adag bátorságra is szüksége volt tehát. A fő célt azonban hamar megtalálta.
„Végiggondoltam, hogy egy Európa-bajnok csapat után mi az, amivel olyat tudnék dobni, ami az elődeimnek nem sikerült, és akkor jött ez az olimpia. Komolyan mondom, hogy négy évig az lebegett a szemeim előtt, hogy bármilyen úton, de én ezt a csapatot kiviszem az olimpiára” – emlékezett vissza a kezdetekre Bátorfi Zoltán.
Tényleg mindent ennek rendelt alá, erőltetett menetben versenyről versenyre ment a játékosaival, hogy először elérjék a nagyon fontos részcélt, azaz a legjobb nyolc között legyenek kiemelve az olimpiai csapatselejtezőn. Ez sikerült is, egy hónappal a selejtező előtt azonban jött a hidegzuhany: kiderült, hogy a gyermeket váró Póta Georgina minden igyekezete ellenére már nem tudja vállalni a játékot Portugáliában.
„Jött a szilveszter utáni első edzés, amelyen láttam, hogy Gina meg sem tud mozdulni szegénykém. Na, mondom, most itt gázban vagyunk… Mikor ez kiderült, mindenki mondta, hogy miért nem próbálkozok ezzel meg azzal, de én kivártam.”
A kapitány végül úgy döntött, hogy a válogatottban 15 éve nem szereplő Fazekas Máriával pótolja Pótát, ami telitalálatnak bizonyult. A Fazekas, Pergel páros hozta a páros meccseket, Madarász Dóra pedig egyéniben szállította a bravúrokat, így a házigazda portugálokat is legyőzve megszerezték a csapatkvótát.
„Marcsinak tényleg az utolsó pillanatban szóltam. Meg voltam róla győződve, hogy ha egy hónappal korábban szólok, és ő elkezd készülni tudatára ébredve annak, hogy két hónap múlva olimpiai selejtező vár rá, akkor biztos nem így sikerül. Ő volt az, akit mindenki elfogadott, Dóri is, Szandi is, míg az ellenfelek esetleg picit lenéztek minket. Az biztos, hogy mindenki velünk akart játszani, szerintem az sem véletlen, hogy a portugálokkal játszottunk Portugáliában, de ez most már legyen az ő gondjuk.”
Nem sokkal a kvótaszerzés után gyakorlatilag leállt a pingpongélet, a világjárvány miatti versenymentes időszakban a kapitánynak nehéz volt fenntartani a motivációt, nemcsak a játékosokban, hanem magában is. Azért volt jó oldala is a szünetnek.
„Az előző két évben a ranglistapontok és a Szudi, Pergel vegyes páros miatt annyi versenyen voltam, hogy meg sem tudom számolni, ezért nekem kicsit jólesett, hogy kicsit lefékeztünk. Volt olyan, hogy Kanadából hazajöttem egy napra, aztán utaztam tovább Kínába, és azt sem tudtam, mennyi az idő, tényleg ilyen zombi üzemmódban voltam. Most már azért jó lenne, ha újraindulna az egész. Amikor az ember hozzászokik ahhoz, hogy egyik versenyről megy a másikra, folyamatosan úton van, akkor nem találja a helyét itthon. Egyszerűen nem tudja, hogy mi van.”
Olyan nagyon sajnos még ma sem lehet előre tervezni, de idén már remélhetőleg megrendezik a tokiói játékokat, és ez esetben az olimpiák történetében először pingpongos magyar csapatért is szoríthatunk majd.