Nagyinterjú: András Csaba berobbant a nemzetközi elitbe

A magyar asztalitenisz egyik legnagyobb ígérete, András Csaba történelmet írt: első magyar játékosként nyert egyazon WTT Feeder-versenyen egyesben és párosban is. A világranglista 72. helyén álló játékossal a horvátországi és törökországi sikerekről, a világbajnokság tanulságairól, valamint a Los Angeles-i olimpia felé vezető útról beszélgettünk.

Kezdjük Horvátországgal. Volt egy remek versenyed Varasdon, ahol megszerezted az idei első WTT-győzelmedet. Előtte Lille-ben és Otočecben is versenyeztél, majd Varasdon sorra legyőzted Lillót, Woot, Roblest, Pérezt és a döntőben Hamadát. Ráadásul az elmúlt időszakban feltűnően jól ment a spanyolok ellen. Úgy érzed, fekszik neked az ő játékstílusuk?

Lekopogom, de tényleg jól indult a szezon. Már Lille-ben éreztem, hogy jó formában vagyok, még akkor is, ha nagyon fájt a Seyfried elleni vereség. Ő akkoriban két tornát is nyert egymás után, ráadásul hazai közönség előtt játszott, ami plusz lendületet adott neki. Otočecben még jobban ment a játék. Ott a későbbi győztes, Mattias Karlsson állított meg a negyeddöntőben egy rendkívül szoros meccsen. Éreztem, hogy közel vagyok valamihez, és Varasdon végül összeálltak a dolgok. A Lillo elleni nyitány rögtön magas színvonalú mérkőzés volt, azonnal felvette velem a verseny ritmusát. A Woo elleni találkozó viszont komoly mentális próbatételt jelentett. Két szett hátrányban teljesen taktikát váltottam, és elkezdtem valami olyasmit játszani, amire nem tudott reagálni. Nem volt könnyű, de működött. Robles legyőzése különösen sokat jelentett. Kiváló játékos, ráadásul úgy tudtam, a magyarok ellen hagyományosan jó mérlege van. Az elődöntőben Pérez következett, ami azért volt nehéz, mert klubszinten együtt játszunk, tökéletesen ismerjük egymást. A döntőben Hamada ellen szintén fejben kellett a legerősebbnek lennem. Stabil játékos, több nagy eredménnyel a háta mögött. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, kicsúszik a kezemből a mérkőzés, de sikerült változtatnom a játék ritmusán és a helyezéseken. A döntő szettben pedig húztam néhány váratlant, ami végül a győzelmet jelentette.

Nem sokkal később következett Törökország, ahol már főtáblásként kezdtél. Az első két fordulót magabiztosan vetted, de úgy hallottam, a verseny egyik mérkőzése előtt nem tudtál rendesen bemelegíteni. Mi történt?

Valóban furcsa helyzet volt. A WTT-versenyeken úgynevezett follow-by rendszer működik, vagyis a mérkőzések az előzőek befejezésétől függően indulnak. Az én asztalomon minden a vártnál gyorsabban zajlott, így közel egy órával korábban kellett asztalhoz lépnem. Gyakorlatilag még csak elkezdtem a bemelegítést, amikor szóltak, hogy azonnal mennem kell. Egyetlen rendes labdamenetet sem játszottam a meccs előtt. Ráadásul Szántosi Dáviddal megbeszéltük, hogy beül mögém segíteni, de a gyors menetrend miatt ő nem is tudott odaérni. Ennek ellenére jól alakult a mérkőzés. A koreai Kwon nagy tehetségnek számít, de a csapattársaim előre mondták, hogy a stílusom kellemetlen lehet számára, és ez be is igazolódott.

A negyeddöntőben aztán Jarvis következett, a torna első kiemeltje. Ellene is magabiztos győzelmet arattál.

Érdekes meccs volt. Két szettel vezettem, és végig azt éreztem, hogy kézben tartom a játékot. A harmadik játszmában kicsit kiengedtem, ő pedig azonnal megbüntette ezt. A negyedik szett ismét szoros lett, de a végjátékban sikerült néhány olyan labdamenetet megnyernem, ami kifejezetten kellemetlen volt számára. Ezek döntöttek.

Az elődöntőben ismét Mattias Karlsson állt veled szemben, aki néhány héttel korábban Otočecben még legyőzött.

Számomra ez volt a torna legnehezebb mérkőzése. Háromszor kaptam ki tőle egymás után, ezért különösen motivált voltam. Korábban mindig azt éreztem, hogy valahogy eggyel jobban oldja meg a helyzeteket, mint én. Most azonban más mentalitással mentem fel az asztalhoz. Nem az ellenféllel foglalkoztam, hanem azzal, hogy a saját játékomat játsszam. Elengedtem a görcsösséget, és hagytam, hogy az a laza játék jöjjön elő, ami egész héten működött. Nagyon alaposan felkészültünk belőle. Az első szettet elveszítettem, a másodikban viszont szinte minden sikerült. A harmadik játszma 13:11-re dőlt el a javamra, és utólag úgy érzem, az volt a mérkőzés kulcspontja. A negyedik szettben Karlsson elképesztő színvonalon játszott, szinte hibátlanul. A mögöttem ülők is azt mondták, hogy egyszerűen mindenre volt válasza. A döntő játszmában viszont sikerült még egy fokozattal feljebb kapcsolnom. Elengedtem minden félelmet, és teljes sebességgel játszottam. Ezt a tempót már nem tudta követni.

A döntő pedig különleges helyzetet hozott, hiszen a páros partnered, Ban Ivor volt az ellenfeled.

Talán ezért volt olyan nehéz. Néhány órával korábban még együtt nyertük meg a páros döntőt, egy szobában laktunk, végig együtt készültünk a tornán. Nyilván egész nap ugrattuk egymást az egyes döntő miatt. Nagyon jól ismerjük egymást, ezért tudtam, hogy a kulcs az lesz, hogy ne adjak neki könnyű pontokat a szerva-fogadás szituációkban. Ivor rendkívül erős az első néhány ütésben, ezért arra törekedtem, hogy minél több labdamenetet hosszabbítsak meg. Az első szettben még 6:1-re vezetett, ott éreztem, hogy fejben nem érkeztem meg teljesen a mérkőzésbe. Aztán fokozatosan elkaptam a ritmust, és sikerült fordítanom. Volt egy kulcspillanat a harmadik szettben. Nála volt a szettlabda, én pedig ütöttem egy olyan labdát, amire ő sem számított - őszintén szólva én sem. Ivor utána csak elmosolyodott. Talán ott dőlt el végleg a meccs. Ami sokat segített, hogy a páros győzelem miatt már felszabadultan játszottam. Nem éreztem magamon azt a nyomást, amit korábban sokszor. A végén természetesen megkaptam tőle a szokásos zrikát, de örültünk egymás sikerének. Hazafelé a többiek már viccelődtek is azzal, hogy talán ideje lenne magasabb kategóriájú versenyeken indulnom. A páros számot egyébként nagyon magabiztosan nyertük meg. A döntőben végig azt éreztem, hogy kézben tartjuk a mérkőzést. Törökországban, a hazai közönség előtt legyőzni egy török párost különösen értékes siker volt.

Ezzel a teljesítménnyel történelmet írtál: első magyar játékosként dupláztál egy WTT Feeder-versenyen. Mit jelent számodra ez a siker?

Jó érzés, természetesen büszke vagyok rá, de számomra inkább megerősítés, mint végállomás. A világbajnokság után különösen azt érzem, hogy jó úton járok. Szeretnék még magasabb szintre lépni, és most már a Contender-, Star Contender- és Grand Smash-versenyeken maradandót alkotni. A következő célom egy WTT Contender-torna megnyerése. Ez most sokkal inkább foglalkoztat, mint az, hogy mi történt az elmúlt hetekben.

Térjünk rá a világbajnokságra. A brazilok elleni csapatmérkőzésen nagyon közel voltatok a bravúrhoz. Utólag mennyire fáj az a párharc?

Nagyon. Tudtuk, hogy nehéz lesz, de azt is éreztük, hogy van keresnivalónk. A felállást jól eltaláltuk, és összességében mindenki megtette, amit tudott. Calderano ellen ugyan kikaptam, de a kispadról azt a visszajelzést kaptam, hogy az egyik legjobb meccsemet játszottam ebben a szezonban. Ez sokat jelentett nekem. A végén azonban néhány labdán múlt az egész.

Leginkább Szántosi Dávid mérkőzése maradt meg az emberekben.

Igen, mert ott tényleg nagyon közel voltunk. Dávid 2:0-ra vezetett, a harmadik szettben is előnyben volt, és akkor néhány olyan labda nem sikerült neki, amit normál esetben szinte mindig megold. Láttam rajta, hogy megérintette a helyzet súlya. De ez teljesen természetes. Mindenki átmegy ezen egyszer. Nekem is voltak hasonló mérkőzéseim fiatalabban, és valószínűleg még lesznek is. Ezekből lehet a legtöbbet tanulni. Azért fájt különösen, mert úgy éreztem, azon a napon tényleg megfogható lett volna Brazília.

És ha sikerül győzni?

Utólag könnyű okosnak lenni, de az ág alapján kedvezőbb helyzetbe kerülhettünk volna. Pont ezért maradt bennünk hiányérzet. Az Európa-bajnokságon a spanyolok ellen volt egy olyan vereségünk, ami sokáig bennem maradt. Valahol reméltem, hogy most visszakapunk valamit a sorstól. Végül nem így alakult.

A vereség ellenére a Hugo Calderano elleni mérkőzésen úgy tűnt, különleges élményként maradt meg benned. Milyen volt testközelből szembenézni a világ egyik legjobb játékosával?

Óriási élmény volt, és őszintén szólva maradt bennem némi hiányérzet is. Az első szettben még azt éreztem, hogy nem teljes fordulatszámon játszik, de a másodiktól kezdve már abszolút a legjobb formáját hozta. Látszott rajta, hogy maximálisan koncentrál főleg, amikor elkezdtem vezetni. Ezért fáj egy kicsit a mérkőzés vége. A második szettben 9:7-re, majd 10:9-re is vezettem. Ha azt sikerül megnyernem, jöhetett volna egy ötödik játszma, ahol már teljesen más mentális helyzet alakul ki. Ott bármi megtörténhet: egy jó szerva, egy szerencsés él, egy-két bizonytalanabb döntés az ellenféltől. Nem állítom, hogy közel voltam a győzelemhez, de egy döntő szettes csata reális lehetőség volt. Ugyanakkor pontosan érezni lehetett, miért tart ott, ahol tart. Calderano minden mozdulatából sugárzik az a minőség, ami a világ elitjét jellemzi. Világkupa-győztes, vb-ezüstérmes, hosszú évek óta a legjobbak között van. Az ilyen meccsek mutatják meg igazán, hogy miben kell még fejlődni. Ami talán a legfontosabb, a meccs után nem azt éreztem, hogy messze vagyok ettől a szinttől. Sokkal inkább azt, hogy néhány kulcspillanatot kell jobban megoldanom.

Mit tanultál ebből a mérkőzésből?

Azt, hogy ezen a szinten minden egy-két labdán, jó döntésen múlik. Korábban hajlamos voltam úgy gondolkodni, hogy a világ élmezőnye és köztem még hatalmas a különbség. Most viszont azt éreztem, hogy inkább apró részletekről beszélünk. Egy jobb döntés, egy pontosabb fogadás vagy egy higgadtabb végjáték már teljesen más eredményt hozhat.

A világbajnokság alatt több játékos is beszélt szervezési problémákról. Te is utaltál rá korábban, hogy nem volt minden ideális.

Nem szeretek a körülmények mögé bújni, ezért nehéz erről beszélni. A vereségeimet alapvetően mindig magamban keresem. Ugyanakkor tény, hogy ez a világbajnokság nem alakult ideálisan számunkra. Nekem fontos a ráhangolódás. Szükségem van arra, hogy megszokjam a környezetet, a fényeket, a pálya sajátosságait, hogy érezzem a játékteret. Ez most több alkalommal sem valósulhatott meg úgy, ahogyan kellett volna.

Mennyire befolyásolta ez a teljesítményedet?

Valamennyire biztosan. Az volt az érzésem, hogy ezen a világbajnokságon elsősorban a kiemelt nemzetek élveztek előnyt. Ők kapták a legjobb körülményeket, a fő helyszínen játszhattak, és sokkal könnyebben tudtak alkalmazkodni a versenykörnyezethez. Mi gyakorlatilag London másik felében szerepeltünk. Más terem, más légkör, más körülmények. A legfurcsább talán az volt, hogy öt napig nem játszottunk tétmérkőzést. Teljesen kiestünk a versenyritmusból. Egy világbajnokságon szerintem ez nem ideális. Amikor pedig a svédek elleni meccs előtt szerettünk volna a mérkőzés helyszínén gyakorolni, azt a választ kaptuk, hogy erre nincs lehetőség. Volt ugyan minimális beütési idő, de nem azon az asztalon, ahol később játszottunk. Ez nyilván mindenkit másképp érint. Én olyan játékos vagyok, akinek kell néhány perc, hogy felvegye a ritmust. Anton Källberg ellen ezt különösen éreztem.

Mi hiányzott leginkább azon a mérkőzésen?

A precizitás. Nem arról volt szó, hogy rosszul játszottam, inkább arról, hogy hiányzott az a finomhangolás, ami ezen a szinten döntő jelentőségű. Källberg ellen nem lehet két-három labdát rossz helyre tenni. Ő azonnal kihasználja. Az első szettekben még kerestem a pályát és a ritmust, ő pedig könyörtelenül megbüntette a hibáimat. Persze ez is a profi sport része. Lehet panaszkodni, de attól semmi nem változik. Inkább azt kell megtanulni, hogyan tud az ember ilyen helyzetekben is gyorsabban alkalmazkodni.

A svédek elleni találkozó után viszont több ellenfél is külön gratulált neked.

Igen, és ez nagyon jól esett. Kristian Karlssonnal korábban csapattársak voltunk, így régóta ismerjük egymást. A meccsek után beszélgettem vele, Mattias Karlssonnal és más svéd játékosokkal is. Ők is látták, hogy az első szettekben kicsit bizonytalanabb voltam a kihagyás és a körülmények miatt, ugyanakkor azt is érezték, hogy jól játszom. Gratuláltak az elmúlt hónapok eredményeihez, és több pozitív visszajelzést kaptam tőlük.

Gondolom, ez máshogyan esett egy olyan csapattól, amelyik korábban Kínát is legyőzte.

Pontosan. Ha egy válogatott képes megverni a kínaiakat, akkor az ember odafigyel arra, amit mondanak. Jó kapcsolatban vagyok a svéd srácokkal, és külön örültem annak, hogy nemcsak udvariasságból gratuláltak, hanem tényleg látták azt a fejlődést, amin az elmúlt időszakban keresztülmentem. Az ilyen visszajelzések megerősítik az embert abban, hogy jó irányba halad.

Beszéljünk egy kicsit a világranglistáról. Két évvel ezelőtt még a 400. hely környékén szerepeltél, ma pedig stabil top 100-as játékos vagy, jelenleg a 75. helyen állsz. Mikor érezted először, hogy valóban elindultál a nemzetközi áttörés útján?

Egyértelműen Halmstad volt az a pont, ahol minden megváltozott. Korábban is voltak biztató eredményeim, de az a verseny jelentette az első igazán nagy robbanást. Ha jól emlékszem, valahonnan a 450. hely környékéről ugrottam előre a top 150-be, ami óriási lépés volt. A legfontosabb mégsem maga a ranglistahelyezés volt, hanem az, hogy milyen játékosokat sikerült legyőznöm. Több top 100-as ellenfelet vertem meg, köztük olyanokat is, akik akkor már stabilan a nemzetközi elit közvetlen közelében voltak. Ott éreztem először igazán, hogy nem egyszeri jó versenyről van szó. Hogy ez a szint bennem van.

Mennyire változott meg a nemzetközi megítélésed azóta?

Jelentősen. Korábban sokan egyszerűen nem ismertek. Elindultam egy versenyen, és a legtöbb ellenfélnek fogalma sem volt arról, mire számíthat tőlem. Halmstad után ez megváltozott. Az ember érzi, amikor elkezdik figyelni. Egyre több elemzés készül rólad, az ellenfelek felkészülnek belőled, beszélnek rólad a szakmában. Ez persze jó érzés, de egyben új kihívás is. Sokkal nehezebb meglepetést okozni, amikor már mindenki tudja, hogy mire vagy képes.

Volt egy másik fontos állomás is, Manchester.

Igen, arra szintén nagyon szívesen emlékszem vissza. Ott harmadik lettem, és bár az elődöntőben elveszítettem egy olyan mérkőzést, amelyben több is lehetett volna, összességében nagyon sok önbizalmat adott a verseny. Több komoly játékost sikerült legyőznöm, és egyre inkább azt éreztem, hogy rendszeresen ott tudok lenni a végjátékban. Az ilyen eredmények adják meg azt a hitet, amire egy sportolónak szüksége van. Nem azért, mert ettől elégedett lesz, hanem mert látja, hogy működik az a munka, amit nap mint nap beletesz.

Kívülről úgy tűnik, hogy az elmúlt másfél év egy folyamatos emelkedés volt.

Az eredmények alapján talán igen, belülről viszont sokkal hullámzóbbnak éreztem. A sportoló általában nem a sikereket látja elsőként, hanem azt, ami még hiányzik. Volt egy időszak, amikor az edzőimmel kiszámoltuk, hogy egymás után hét versenyen kaptam ki a későbbi tornagyőztestől. Ez egyszerre volt pozitív és frusztráló érzés. Pozitív, mert azt jelentette, hogy közel vagyok az élmezőnyhöz. Frusztráló, mert újra és újra ott álltam a kapuban, de nem én emelhettem magasba a trófeát. Varasd és Törökország ebből a szempontból fordulópontot jelentett. Ott végre sikerült átlépni ezt a határt.

Amikor bekerültél a top 100-ba, éreztél valamilyen megkönnyebbülést?

Talán egy napig. Nevetek, de tényleg így volt. Nyilván jó érzés volt, mert hosszú évek munkája áll mögötte. Ugyanakkor nagyon hamar elkezdtem azon gondolkodni, mi a következő cél. Valahogy ilyen vagyok. Mindig a következő lépcsőfokot keresem. Örülök az eredményeknek, de nem szeretek túl sokáig hátradőlni.

Jelenleg a 72. helyen állsz. Év végére mi lenne az a helyezés, amivel elégedett lennél?

A minimum cél egyértelműen az, hogy stabilan bent maradjak a top 100-ban. Ez szerintem fontos mérföldkő lenne, mert azt mutatná, hogy nem egyszeri fellángolásról beszélünk, hanem tartósan ezen a szinten tudok teljesíteni. A merészebb cél természetesen a top 50. Nem könnyű feladat, mert ott már elképesztően sűrű a mezőny, de ha egészséges maradok és sikerül tovább fejlődnöm, akkor reálisnak érzem.

Közben a Bundesligában is egyre nagyobb szerepet kapsz. Milyen szezont zártál?

Vegyeset, de összességében pozitívat. Voltak időszakok, amikor nagyon jól ment a játék, és voltak olyan hetek is, amikor kerestem önmagam. Talán ez volt az első szezon, amikor igazán megtapasztaltam, milyen fizikailag és mentálisan is végig csinálni egy ilyen erős bajnokságot. A végére sikerült stabilizálnom a teljesítményemet, és közel ötvenszázalékos mérleggel zártam. Lehetne ennél jobb is, de ha visszanézek az egész idényre, azt érzem, hogy fejlődtem.

Miben fejlődtél a legtöbbet?

Talán abban, hogy megtanultam versenyről versenyre újrakezdeni. A Bundesligában nincs sok idő gondolkodni. Ha kikapsz szombaton, kedden már újra asztalhoz kell állnod. Ez megtanít arra, hogy ne ragadj bele sem a győzelmekbe, sem a vereségekbe. Régebben egy rossz meccs akár napokig bennem maradt. Ma már sokkal gyorsabban tovább tudok lépni.

Úgy tudni, a következő szezonban még nagyobb felelősség várhat rád a klubodnál.

Igen, jelenleg úgy néz ki, hogy első számú játékosként számolnak velem. Ez természetesen megtisztelő, ugyanakkor felelősséget is jelent. Más érzés úgy asztalhoz állni, hogy sokszor rajtad múlik a csapat eredménye. Szeretem az ilyen helyzeteket, de tudom, hogy ehhez még stabilabb teljesítményre lesz szükség.

A következő időszakban három fontos állomás vár rád: Zágráb, Ljubljana és az Egyesült Államok. Milyen célokkal vágsz neki ennek a sorozatnak?

Most először volt egy hosszabb időszakom arra, hogy nyugodtan felkészüljek. Ezt elsősorban a fizikai állapotom fejlesztésére fordítottam. Az előttem álló hetek rendkívül megterhelők lesznek, ezért fontos, hogy bírjam majd a terhelést. Konkrét eredménycélt most nem szeretnék mondani. A legfontosabb az lenne, hogy ugyanazzal a felszabadultsággal tudjak játszani, mint az elmúlt időszakban. Amikor görcs nélkül, felszabadultan, ösztönösen játszom, akkor érzem magam igazán veszélyesnek.

Azért gondolom, van egy titkos cél is.

Persze, hogy van. Sportolóként mindig vannak olyan célok, amelyeket nem feltétlenül mond ki az ember hangosan. Nagyon örülnék egy Contender-elődöntőnek, de őszintén szólva szeretnék már egy ilyen szintű versenyen is a győzelemért harcolni. Nem azért, mert elégedetlen vagyok az eddigi eredményekkel, hanem mert úgy érzem, lassan eljön az ideje annak, hogy ezen a szinten is komoly eredményt érjek el.

Az eredményeid alapján sokan kívülről elsősorban a tehetséget látják. Te viszont szinte minden válaszodban a munkát említed. Szerinted mi a sikered valódi titka?

Ha egyetlen dolgot kellene mondanom, akkor azt mondanám: következetesség. Persze fontos a tehetség, de hosszú távon önmagában nagyon kevés. Aki nem hajlandó nap mint nap ugyanazt a munkát elvégezni, az előbb-utóbb lemarad. Nálam a céltudatosság, a kitartás és az alázat mindig jelen volt. Nemcsak akkor, amikor jól ment a játék, hanem akkor is, amikor hónapokig nem jöttek az eredmények. A sportban mindenki szeret nyerni. Az különbözteti meg az embereket, hogy ki mennyire hajlandó dolgozni akkor is, amikor éppen nincs sikerélménye.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Azt, hogy a fejlődés nem a versenyeken történik, hanem a hétköznapokban. Az emberek a mérkőzéseket látják, de nem látják a plusz edzéseket, a konditermi munkát, a videóelemzéseket vagy azokat a napokat, amikor semmi kedved nincs hozzá, mégis ugyanúgy végig csinálod a programot. A különbséget sokszor azok az apróságok jelentik, amelyek kívülről nem látszanak.

Mennyire tudatosan építed fel a fejlődésedet?

Nagyon tudatosan. Ma már nem elég sokat edzeni. Fontos, hogy az ember értse is, mit és miért csinál. A fizikai felkészülés, a mentális munka, a regeneráció, a táplálkozás, a taktikai elemzések - minden összefügg egymással. Én mindig arra törekedtem, hogy rendszerben gondolkodjak. Ha egy láncszem hiányzik, azt előbb-utóbb megérzi az ember a pályán.

Ha egy fiatal játékos megkérdezné tőled, mi kell ahhoz, hogy egyszer ő is a világ legjobbjai között legyen, mit válaszolnál?

Azt, hogy ne keresse a titkos receptet. Mert nincs ilyen. Dolgozni kell. Sokat. Kitartóan. Évekig. És közben meg kell tanulni kezelni a kudarcokat is. Sokan azt látják, hogy most a top 100-ban vagyok, de azt már kevésbé, hogy mennyi elveszített meccs, mennyi csalódás és mennyi bizonytalanság előzte meg ezt az időszakot. A fejlődés ritkán egyenes vonalú. Néha vissza kell lépni egyet ahhoz, hogy később kettőt előre lehessen.

A mentális felkészülést többször is említetted. Mennyire fontos számodra ez a terület?

Egyre fontosabb. Korábban talán azt hittem, hogy a technikai és fizikai munka önmagában elegendő. Ma már tudom, hogy nem az. A legnagyobb különbségek sokszor fejben dőlnek el. Amikor döntő szett van, 9:9 az állás, ott már az számít, ki tud tisztábban gondolkodni, ki tud nyugodtabb maradni, ki meri meghozni a megfelelő döntést. Ezért tartom fontosnak, hogy sportpszichológusokkal, sportmentáltréner szakemberekkel is dolgozzunk együtt.

Volt olyan időszak, amikor neked is nehéz volt ezt kezelni?

Persze. A Bundesligában például volt egy szakasz, amikor szinte minden szoros mérkőzést elveszítettem. Sorra jöttek az ötjátszmás vereségek, és egy idő után elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi hiányzik. Közben olyan játékosok ellen játszottam szoros meccseket, mint Lin Gaoyuan vagy Patrick Franziska. Furcsa helyzet volt. Egyrészt bosszantott, hogy nem tudok nyerni, másrészt viszont láttam, hogy már ott vagyok közvetlenül ezeknek a játékosoknak a közelében. Végül arra jutottam, hogy nem a különbséget kell néznem, hanem azt, hogy milyen kevés hiányzik a következő szinthez. Ez sokat segített.

A pluszmunka legendás veled kapcsolatban. Tényleg gyakran te maradsz bent utolsóként a teremben?

Előfordul. Főleg a szervák és a fogadások miatt. Az asztaliteniszben minden labdamenet a szervával kezdődik, ezért szerintem ez az egyik legfontosabb játékelem. Ha ott előnyt tudsz szerezni, az az egész mérkőzésre hatással van. Sokszor egyetlen jól vagy rosszul kivitelezett fogadás dönt el egy egész szettet. Éppen ezért szeretem ezeket a részleteket külön is gyakorolni.

Mennyire vagy izgulós típus?

Szerintem átlagos. Korábban talán jobban izgultam, ma már sokkal kevésbé. A mérkőzések előtt természetesen van bennem feszültség, de ez inkább koncentráció. A felkészülés során hajlamos vagyok túlgondolni bizonyos dolgokat, viszont amint elkezdődik a meccs, ez általában eltűnik. Ott már csak a játék létezik. Valószínűleg az is segít, hogy gyerekkorom óta sok versenyhelyzetben voltam. Az évek során megtanultam együtt élni ezekkel az érzésekkel.

Nézzünk előre. 2028, Los Angeles. Ott lebeg a szemed előtt az olimpia?

Minden nap. Nem túlzás azt mondani, hogy gyakorlatilag minden edzésnél és minden versenynél ott van a fejemben. Pontosan tudom, hogy minden egyes győzelem, minden megszerzett ranglistapont számíthat a kvalifikáció során. Az olimpia minden sportoló számára különleges. Nekem is az egyik legnagyobb álmom.

A kijutás vagy maga az eredmény a nagyobb motiváció?

Jelenleg a kijutás. Már az is hatalmas megtiszteltetés lenne, ha egyszer elmondhatnám magamról, hogy olimpikon vagyok. Ugyanakkor természetesen nem szeretnék csak résztvevő lenni. Ha egyszer sikerül kijutnom, akkor szeretnék méltó módon helytállni, és megmutatni, hogy van helyünk ezen a szinten is.

Vannak ennél merészebb álmaid is?

Persze, vannak. A sportoló akkor veszít valamit önmagából, ha már nem mer nagyot álmodni. De ezeket az álmokat egyelőre megtartom magamnak. Előbb szeretnék dolgozni értük, aztán majd beszélni róluk.

Akkor maradjunk annyiban, hogy Los Angeles felé vezet az út.

Igen, abszolút. Most minden döntésem, minden edzésem és minden versenyem valamilyen formában erről szól. Tudom, hogy hosszú út áll még előttem, de pontosan ez benne a szép. Minden egyes lépés közelebb vihet ahhoz az álomhoz, amelyért gyerekkorom óta dolgozom.

Sok sikert kívánok hozzá, és köszönöm a beszélgetést!

Én köszönöm szépen!

Készítette: Bencsik Gergely

Fotó: WTT